Sokak figyelmét felkelti, ha híressé, gazdaggá vált emberek végül abban látják meg életük értelmét, hogy másokon segítsenek. Viszont élnek körülöttünk nem is kevesen, akik nem válnak közismertté, pedig mindennapjaikat azzal töltik, hogy testileg-lelkileg beteg, rászoruló emberek állapotán javítsanak. Mások testi-lelki baján segíteni nem könnyű, de igazán nemes feladat. Belső gazdagság kell hozzá.

 Egy ilyen „közkatonával”, Szabó Zsanett Orsolya ápolónővel ismerkedhetnek meg beszélgetésünkben. Születése óta Szegeden él, ahol az egészségügyi szakközépiskolát is végezete. Nyolc évig reumatológián dolgozott, azóta pszichiátriai osztályon végzi a munkáját, mellette szakápolói tanfolyamra jár. Zsanett Orsolya egyedülálló. Mindennapjait szívének különösen is kedves dolgok teszik teljessé: egy keresztény zenekarral énekel, és bibliai ismereteit bővíti, teológiát tanul.

Zsanett, mi késztetett arra, hogy az ápolónői hivatást válaszd?

Vannak, akik már gyerekkoruktól tudják, hogy felnőttként mivel szeretnének foglalkozni. Nálam nem így történt. Nem előre elhatározott, tudatos döntés alapján kerültem erre a pályára. A hivatásom és köztem lévő kapcsolat egy olyan házassághoz hasonlít, amelyet a szülők előre elrendeztek, a fiatalok pedig időközben megszerették egymást. Így kedveltem meg én is a szakmámat. Ma már világos számomra, Isten jobban tudta, mint én, hogy mire leszek alkalmas.

Sokan szeretnének bepillantani a kórházban, klinikán dolgozók munkájának hátterébe. Szerinted mik ennek a hivatásnak a szépségei?

Munkám során nagyon sok szép pillanatot éltem át. Az ember először is megtanul önzetlenül adni. Sokszor megesik, hogy a betegek nem tudják magukat nehézség nélkül ellátni, sőt, néha teljesen magatehetetlenek. Ilyenkor szép és nemes feladat hozzásegíteni őket, hogy a körülményeikhez képest bizonyos jóléti állapotot érjenek el. Fontos, hogy közben ne érje csorba az emberi méltóságukat, ne érezzék a helyzetet megalázónak. Az ápolást ilyen módon elvégezni művészet.

Nagyon felemelő, amikor a betegektől pozitív visszajelzést kapunk, egy-egy mosolyt vagy kézszorítást. Ilyenkor érzem, hogy nem dolgozom hiába, hogy van értelme annak, amit teszek, hogy valamivel én is hozzájárulok a felépülésükhöz.

És a nehézségei?

Először is lemondással jár. Nem tarthatok számon ünnepnapokat, hétvégéket, egyéb programokat. Folyamatos készenlétben kell lenni, nem rakhatjuk ki a “zárva tartunk” táblát. Nincs kialakult életritmusunk, hol éjszaka, hol nappal kell dolgoznunk. Az ember szervezete azért megsínyli ezt.

A másik, amit nem is olyan könnyű elhordozni, a felelősség terhe. Amikor átveszem az osztályt, felelnem kell az ott lévő betegekért. Mivel én is ember vagyok, sokszor úrrá lesz rajtam a fáradtság, esetleg személyes problémák foglalkoztatnak. Ennek ellenére teljes odafigyeléssel, fegyelmezettséggel kell dolgoznom a rám bízott betegek között.

Nehéz szembesülni azzal is, milyen sok a beteg ember. Vannak igazán szívszorító esetek. Amikor a jelenlétemben halt meg valaki, önkéntelenül is eszembe jutott, hogy: “Megteremtette Isten az embert, a saját képére teremtette őt...” mégis mivé lett Isten csodálatos teremtménye!

Nap mint nap beteg, erőtlen emberekkel foglalkozni bizonyára kimerítő dolog. Hogyan tudsz ehhez erőt meríteni?

Ha az ember segítő szakmában dolgozik, figyelni kell arra, hogy ne csak adjon, hanem fel is töltekezzen. Ha nem teszi meg, az elfásultsághoz, kiégéshez vezet. Sokszor éreztem úgy, hogy nagyon sokat adtam, én nem kaptam semmit, egyedül vagyok, nekem ki fog adni? Akkor eszembe jutott: nekem van Istenem, mennyei Atyám, akihez fordulhatok!    Rádöbbentem, mennyire fontos, hogy törődjek magammal is. Ha csak adok, egy idő után belefáradok, és többé nem leszek képes arra, hogy bármit is nyújtsak az embereknek. Ezért most már igyekszem erre odafigyelni.

Amikor elfáradok, mindig eszembe jutnak Jézus szavai: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, megterheltettetek...”    Istennél mindig van lehetőségem újrakezdésre. És ilyenkor Isten igéje megelevenít. Ha megetetek vagy megitatok egy beteg embert, arra gondolok, hogy mindezt Jézusnak teszem.

A szeretetet pedig, amit a betegeknek ápolásuk során adok, mindig a legjobbkor kapom vissza tőlük. Ez újra motivál. Amikor letört, fáradt vagyok, mindig van valaki, aki rám mosolyog, egy-két kedves szót mond. Így másnap újra jó a kedvem, és van erőm végigdolgozni a következő műszakot is.

Történt egyszer egy veszélyes eset a munkahelyeden. Elmondanád nekünk?

Az az este is átlagos éjszakai műszaknak indult. Tudni kell, hogy ez a pszichiátriai osztály nem zárt osztály. Csak akkor zárjuk be az ajtót, ha olyan betegek is vannak, akikre fokozottan kell ügyelni. Azon az estén elég nagy jövés-menés, zsongás volt, és egy betegnek sikerült elmennie az osztályról. Szerencsére hamar észrevettük, hogy hiányzik. A kollégám azonnal a földszintre, lefelé indult, hátha a beteg el akar menni a klinikáról. Az én agyamon pedig átfutott, most mit tegyek? Maradjak a többiekkel, akiknek szükségük van felügyeletre, vagy menjek én is, és keressem ezt az egyetlenegy beteget? Belül azt éreztem, hogy induljak. Ahogy kimentem, mintha valami felfelé húzta volna a tekintetemet, felnéztem az ötödik emeltre. Ott ült a beteg a párkányon, félig már lecsúszva. Utólag tudatosult csak bennem, hogy akkor olyan lelkierőt éreztem, amit még soha. Nem bénított meg a félelem, nem éreztem úgy, hogy most igazán nem tudom, mit csináljak. Céltudatosan felszaladtam az ötödik emeletre, hátulról átfogtam és visszarántottam őt a fotelok közé. Aztán visszamentünk az osztályra. Mély nyomot hagyott bennünk az az este, hisz ebből nagyon nagy tragédia is történhetett volna.

Mi volt az, amit ezen az eseten keresztül mélyebben értettél meg Isten szeretetéről?

Az elveszett juh példázatát juttatta eszembe, amit a Lukács evangéliuma 15. fejezetében olvashatunk. Pár pillanatig kérdés volt számomra, hogy otthagyjam-e a többi beteget, és menjek-e az egy elveszett után? Olyan szemléletessé vált: ahogy akkor utánamentem az egy elveszett betegnek, Isten éppúgy keresi azt az egy bárányt, amelyik éppen elkóborolt.

A saját példám is eszembe jutott. Én is elveszett juh voltam, és Jézus utánam jött, hogy megkeressen. Ez az eset még jobban elmélyítette az iránta érzett hálámat.

Miután sikerült ezt a beteget a halál széléről visszarántani, eszembe jutott az is, hogy most a test megmenekült. És a lélek? Nekünk, akik megismertük Isten szeretetét, tovább kell adnunk az örömhírt, talán épp ugyanígy kell “berántanunk” embereket a szakadék széléről.

Van-e alkalmad másoknak arról az örömhírről beszélni, hogy Jézus megtalált?

Nyolc évig reumatológián dolgoztam, ott sok szép élményem volt ezzel kapcsolatban. Istentől mindig kaptam bátorságot, így a betegeknek tudtam beszélni arról, hogy hittel forduljanak Istenhez. Sokaknak adtam igés lapokat, ezen keresztül biztatást. A magnómon hívő zenét hallgattam velük, nagyon-nagyon tetszett nekik. Volt olyan karácsony, amikor a barátnőmmel bementünk az osztályra, és a betegeknek karácsonyi dalokat énekeltünk, megemlékeztünk Jézus születéséről. Egyszer pedig húsvétkor beültem közéjük, és az odaillő igerészt, a húsvéti történetet elolvastuk a Szentírásból, és együtt imádkoztunk. Erre mindig szívesen emlékszem vissza.

Most a pszichiátrián dolgozom, ott másak a körülmények. De már az ember jelenléte is nagyon sokat számít. Pont ezen az osztályon tanultam meg, illetve gyakorlom, hogy a szívemben belül imádkozzam. Egy együtt érző beszélgetés, még ha csak a beteg problémájáról esik is szó, már segítség nekik. Ha megkérdezik, hogy miért így viselkedek, természetesen elmondom, hogy én Jézusra támaszkodom.

Nehéz volt megszoknom az új helyzetet. De kilenc hónap után az egyik kollegám azt mondta, hogy amióta ismer, megváltozott a véleménye a keresztényekről. Ez óriási biztatás volt nekem.

Zsanett, Isten nem volt mindig úgy az életed része, ahogyan ma. Hogyan történt a változás?

Bár nem igazán mondták nekem, hogy van Isten, de belülről kicsi koromtól tudtam és éreztem, hogy létezik. Én nem abban az időszakban nőttem föl, amikor erről szabadon beszéltek az emberek. Tizennyolc évesen kezdett el igazán érdekelni, hogy mi az élet célja, mi lesz velem, miért vagyok itt a földön? Mi lesz, ha meghalok? Ez különösen is foglalkoztatott, gyerekkorom óta féltem a haláltól. Előttem van most is egy kép: 6-7 éves lehettem, és zokogtam, hogy meg fogok halni. Elképzeltem magam, ahogy fekszem egy sírban, és megszűnök. Ezt nem tudtam feldolgozni.

Tizennyolc évesen kezdtem olvasgatni a Bibliát, néha elmentem bibliakörbe, de nekem nagyon száraz volt, nem érintette meg a szívem. Sok mindent nem is értettem, és bizonyos idő után kezdett lankadni az érdeklődésem. Közben anyukám járni kezdett egy gyülekezetbe. Láttam rajta, hogy ő mindig vidám, hogy élő a hite, jól érzi magát, és mindig boldog, ha Istenről van szó. Én viszont nem éreztem semmit. Elhívott magával a gyülekezetbe, mert látta, hogy engem is érdekel, csak nem jó irányból közeledek. Huszonkét éves voltam, mikor megtörtént a nagy változás, ekkor vallottam a Szentlélek által Jézust először Uramnak és Megváltómnak. És akkor átéltem, hogy Jézus valóságos! Éreztem a szeretetét, éreztem, hogy vonz, hogy ez többé már nem száraz bibliatanulmányozás, hanem a valóság, az igazság.

Ez egyszeri szép élmény volt, vagy ma is valóság?

A Jézussal való élő kapcsolatom nem szűnt meg, sőt, azóta jobban elmélyült. Számomra ez igazán nagyszerű. Azelőtt soha nem voltam elég kitartó, sok mindenbe nagy lendülettel belefogtam, aztán ha már nem érdekelt úgy, abbahagytam. De a Krisztusban való életre azt tudom mondani, hogy ez örökre szól. Az ismerőseim, hogyha találkozunk, a mai napig megkérdezik: még mindig jársz gyülekezetbe, még mindig énekelsz? Mintha ez szezonális dolog lenne, ami egy-két hónapig tart, utána pedig másba fog az ember. Isten szeretetétől semmi nem szakíthat el!

A kishúgod hat éves. Neki más a helyzete, mint annak idején neked. Beszélnél kicsit erről?

Fanni és köztem hoszunhárom év korkülönbség van, már felnőtt voltam, amikor ő született. Akkorra az egész családunk hívő lett. Neki természetes, hogy Jézus az életünk része. Anyukám esténként imádkozik vele. Így ő már tudja, hogy Istennek tartozunk hálával mindenért, amit kapunk. Kicsi korától kezdve gyermeki hittel imádkozik a gyógyulásáért, hogyha beteg. Tudja, hogy Istenre ebben a helyzetben is számíthat. Sőt, ha velünk történik valami baj, az őszinte kisgyermeki hite segít bennünket, és nagyon sok örömöt ad nekünk. Sokszor énekel Jézusról, még az óvodástársainak is mesél róla felhőtlenül, szabadon.

Manapság az óvodások is nagyon sok mindennel találkoznak, ami rossz hatással van rájuk. Fannit ez nem érintette meg. A Jézushoz fűződő hite védettséget adott neki már így, kisgyerekként is.

Zsanett, várod-e már, hogy megjelenjen „a herceg fehér lovon”?

Ehhez kapcsolódik egy mulatságos történet! Az előző munkahelyemen, a reumatológián nagyon jól ismertek a betegek, mindenki tudta, hogy nem vagyok férjnél. Ahányszor visszatértek az osztályra, az volt az első kérdésük, férjhez mentem-e már. Bevallom, nagyon untam, hogy mindig ez jut eszükbe rólam. Egy nagyon kedves beteg, akit évek óta ismertem, viszont azt unta meg, hogy én mindig azt mondom: még nem! Tréfásan felajánlotta, hogy hoz egy fehér lovat, beállítja a kórház udvarára, csak szerezzek neki zabot. És ha más nem jön, majd ő lesz a királyfi.

Ebből talán ki is derül, hogy nem várok hercegre. Társra vágyom inkább, aki olyan „csontomból való csont”. Nekem fontos, hogy Isten akaratában lévő kapcsolat legyen. Hálás vagyok, hogy eddig nem mentem bele nem tőle való házasságba, nincs válás a hátam mögött. Még mindig van első lehetőségem.

Úgy gondolom, nem érdemes ideákat építeni, mindig annak az állapotnak kell örülni, amiben vagyunk. Az a fontos, hogy Isten mit szán nekem. Hiszen Ő tudja legjobban, hogyan lennék boldog, mi az én feladatom itt a földön. Nagyon sok szolgálatra volt lehetőségem így, hogy eddig egyedül voltam. 

Soha nem voltál magányos?

Néha persze egyedül érzem magam, de akkor is arra gondolok, vannak fontosabb dolgok, minthogy ezen keseregjek. Ez nem azt jelenti, hogy feladatokba menekülök, hanem tudom, hogy most ennek van az ideje. Az ember egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Én személyre szabottan szeretnék élni, és nem úgy, ahogy a környezetem elvárása diktálja. Ha egyedül vagyok, akkor is Isten tesz boldoggá, hisz Ő az életem szerelme, a legjobb társ és barát. Ha házasságban élnék, akkor is szükség van a “hármas kötélre”. A lényeg, hogy minden állapotnak Krisztus a középpontja, a mozgatórugója, nélküle egyik sem lehet működőképes.

A mai közgondolkodás elfogadja, hogy férfiak és nők házasság nélkül együtt éljenek. Mit gondolsz erről?

Legnagyobb gondnak az elkötelezettségtől való félelmet látom. A házasság szent kötelék, a Biblia azt tanítja, hogy ha egy férfi és nő együtt akar élni, házasodjanak össze. Ez az, ami Isten szemében férfi és nő között legitim kapcsolat. Ha egyszer az ember kimondja az igen-t, akkor ez egy életre kell, hogy szóljon. Akik úgy gondolják, hogy házasság nélkül, Isten akaratának teljesítése nélkül szeretnének élni, azok az emberek félnek a felelősségvállalástól. Nagyon bizonytalannak érzem az ilyen kapcsolatot.

Szerinted mi adhat erőt, hogy egy lány tisztán tartsa magát?

Nem tudnám jobban megfogalmazni, mint ahogy a 119. Zsoltár: “Hogyan őrzi meg útját tisztán az ifjú? Úgy, hogy megtartja igéidet.” A zsoltáríró még beszél arról, hogy teljes szívéből keresi az Urat, szívébe rejti parancsolatait, rendeleteivel foglalkozik, utain gondolkodik, törvényében gyönyörködik. Magamtól nem tudok igazán jó lenni, vagy megjavulni. Csak Isten igéje serkent és ad erőt a változásra, hogy bibliai értékeket figyelembe véve éljem a mindennapjaimat.

Isten nagyon szép hanggal áldott meg. Milyen szerepet játszik életedben az éneklés?

Számomra az éneklés Isten ajándéka. Szüleim elmondása szerint már két éves koromtól kezdve elég tisztán énekeltem. Az általános iskola után szerettem volna éneket tanulni, de ez nem sikerült. Sokáig éreztem a hiányát. Aztán amikor megtértem, a lelkipásztor megkért, hogy én is énekeljek a gyülekezetben. Addigra egészen el is felejtkeztem erről a talentumról, nem használtam egyáltalán. Csak mikor már jó ideje énekeltem, akkor fogtam fel igazán, hogy ez Isten óriási ajándéka. Amit elvesztettem, mert más pályára mentem, most visszakaptam! Más formában, de számomra így még kedvesebb is, hiszen Istennek énekelhetek, és nem csupán embereknek.

Szerinted miért fontos a zene, az éneklés a lelki életben?

Az énekek megérintik az emberek szívét. Annak idején én is különböző dicséretek hallgatása közben éreztem, hogy meglágyul a szívem. Isten munkálkodik, miközben neki éneklünk. Sokszor a nem hívő embereket is először az ének, a zene fogja meg. Megnyílhatnak a kemény szívek is, ha hallanak egy szép dallamot, egy szívhez szóló dalszöveget.

És mi a szerepe a saját életedben?

Sokszor, ha nem tudtam kifejezni Istennek szavakkal a hálámat, szeretetemet vagy éppenséggel a panaszomat, akkor mindig elénekeltem neki. Először bizonytalan voltam, hogy ez nem olyan értékű, mintha szavakkal imádkoznék. De most már nincs kétségem, hogyha énekkel mondom el Istennek azt, ami bennem van, ugyanúgy meghallgatja. Sokszor, ha reggel dolgozni megyek, és nem járnak az utcán, akkor is éneklek Istennek. Ha éppen nem dolgozom, van, hogy egy egész napot végig tudnék énekelni.

Tanultál valahol énekelni?

Igen, bár nem túl hosszú ideig, két évig tanultam énekelni itt, Szegeden. Budapesten egy zenekarral énekeltem, amelynek a vezetője jazz-tanszakon végzett. Tőle is sok technikai dolgot tanultam. A mai napig hasznosítom mindazt, amit tőle tudtam elsajátítani.

Hogyan használod ezt a talentumot Isten dicsőségére?

Énekelni csak róla és csak neki szeretek. Most egy olyan zenekarral éneklek, amelyik fesztiválokon, koncerteken való fellépésekkel szolgál Istennek. Ez másfajta szolgálat, mint amiben azelőtt részt vettem. Meg kellett vele barátkoznom. Most már nagyon boldog vagyok, úgy érzem, megtaláltam a helyemet. Még fiatal zenekarnak számítunk. Tavaly nyáron keresztény zenei fesztiválokon szerepeltünk, de meghívtak bennünket már itt a környező falvakba egy-egy templomba, vagy hogy ökumenikus gyülekezeti napon zenéljünk. A téli időszak nem az utazgatásoké. De gondolom, hogy ahol már voltunk és megismertek, esetleg újra elhívnak, illetve mások is tudomást szereznek a zenekar létezéséről, és több helyre el fogunk jutni.

Minek örülsz leginkább az életben?

Először hadd mondjam el a pillanatnyi örömömet! Ehhez tudni kell, hogy miután dolgozni kezdtem, levelező hallgatóként az egészségügyi főiskolára jártam. Eléggé maximalista vagyok, és bár az eredményeim jók voltak, túl nagy erőfeszítést jelentett a sok tanulás, vizsga. Önként hagytam abba, de kudarcként éltem meg. Az egyik örömöm most az, hogy Isten ezt is ki tudta az életemben javítani. Új célt adott: teológiát tanulok egy budapesti főiskolán. Ez a munka mellett kitölti a mindennapjaimat, és sok kedves emberi kapcsolatot is jelent.

Ami a legnagyobb, folyamatos öröm az életemben, hogy Istent ismerhetem, hogy vele személyes kapcsolatom van. Ennél nagyobb kincset nem tudok elképzelni. Ez életem sok területére, ha úgy tetszik, minden területére kihat. Örülök, hogy megtartott, hogy egészségesen és elégedetten élhetek. Meg vagyok győződve arról, bármi is történik az életemben, azt Isten mindig jóra fordítja!

Rozgonyiné Sarolta

(Minden jog fenntartva(

Az interjú 2004-ben készült. Hogy azóta mi minden történt, elolvashatják a 2022. novemberi Lydia magazinban.