Bori – Robi. Még a nevünk betűi is stimmeltek! Nem csak azért néztem fel a kék szemű, sötét hajú fiatal srácra, mert majdnem egy fejjel magasabb volt nálam. Tetszett, ahogy az életről gondolkodott, ahogy az emberekkel bánt. Eltérő tulajdonságaink ellenére is erős és kitartó szerelemmel szerettük egymást, és mindketten szerettük Istent is.

Igazából el sem tudtam képzelni, hogy ez az összhang valaha megváltozhat. Hogy velünk is előfordul az, ami másokkal megtörténik – a harmónia nem tart ki végig, amíg a halál el nem választ...

Szerény anyagi lehetőségekkel indultunk. A küzdelmek mégsem választottak el bennünket. A gyereknevelésben ugyan többször különbözött a véleményünk, de sikerült a családunk hajóját úgy kormányozni, hogy egyetértésre jussunk. Erős, megtartó kapocsnak bizonyult, hogy rendszeresen olvastuk együtt a Bibliát, és imádkoztunk az életünk minden területéért. Másfél évtizedet töltöttünk el így.

Egymástól távolodva

Kettőnk kapcsolatában a repedés látszólag jelentéktelen dolog – Robi munkahelyi problémái miatt indult meg. Aki segítő szakmában dolgozik, szükségszerűen szembe kell néznie kudarcélményekkel is. Ez alól ő sem volt kivétel. Számomra a kudarccal végződő esetek nem jelentettek feldolgozhatatlan problémát. Mivel magam is hasonló területen dolgoztam, úgy gondoltam, megértem a helyzetét. Robit viszont az én válaszaim nem nyugtatták meg. El sem tudtam képzelni, hogyan segíthetnék neki másképp, minthogy elmondom azt, ami nekem segített.

Robi egyre inkább magába fordult. Egyre kevesebbet beszélgettünk. Valami határozottan megváltozott közöttünk. De mivel nem is veszekedtünk egymással, úgy gondoltam, ez még nem lehet akkora nagy baj. Talán ennyi évnyi házasság után ez így természetes. Legalábbis elfogadtam, hogy a közöttünk lévő láng határozottan csak takarékon ég.

Esténként Robi a számítógépnél ült, én olvastam, esetleg filmet néztem. Viszont lassan nőni kezdett bennem egyfajta hiányérzet. Megpróbáltam a férjem kedvében járni, gyengédséggel és gondoskodással körülvenni – amit ő elfogadott, de nem viszonzott. Ezt azért már furcsálltam, és fájt is. És ahogy az idő telt, egyre nőtt közöttünk a távolság. A női büszkeségem pedig azt diktálta: ha ő úgy, akkor én is úgy! A dacos visszavonulás viszont nem csökkentette a fájdalmamat.

Végül több apró jelből világossá vált számomra az, amire legrosszabb álmomban sem gondoltam volna: az intenzív internetezés nem érdekes oldalak görgetése csupán. A szívében igenis ég a láng – csak már nem irántam!

Elválok!

A felismerés, hogy egyedül maradtam, váratlanul zuhant rám. A kapcsolatunk, a családunk, minden, ami fontos volt nekem, hirtelen összeomlott. Úgy éreztem, lenullázódott az egész addigi életem.

Persze nem olyan fából faragtak, aki szánalmat próbál ébreszteni maga iránt. Megszoktam, hogy ha nehézséggel találom szemben magam, erős próbálok maradni. Nekem addig sem kellett soha olyan dolog, ami a másé – Robi szíve pedig már nem volt az enyém. Döntésre jutottam: ha így állnak a dolgok, búcsút mondok a házasságunknak és elválok. Nem láttam más kiutat, hiszen ha nincs közös jelenünk, hogyan lehetne közös jövőnk?! Kemény, hideg fejjel mérlegeltem: az anyagi hátterünk elég arra, hogy mindkettőnknek legyen hol laknia. A gyerekeink már nem annyira kicsik, de velem maradnak, mert ők hozzám tartoznak. Nem érdekel, hogy találkoznak-e az apjukkal, vagy sem... ha neki máshoz húz a szíve, viselje a következményeket ebben is!

Keserűség, csalódottság, magány – ezek az érzések voltak az útitársaim, amíg egyedül sétáltam a közeli ligetben, vagy éppen munkába indultam. Természetesen Istennel is beszélgettem közben. Eleinte csak ostromoltam a fájdalmammal és a kérdéseimmel – aztán ebbe a sötétségbe lassan belopózott egy halvány fénysugár. Isten csendes és szelíd irányítása határozottan arra ösztökélt, hogy szakítsam el a tekintetemet az engem ért sérelemről, a csalódásról, és fordítsam felé, ahonnan világosság és reménység jön. Nem tudtam elképzelni, hogyan oldódhatna meg ez a helyzet másképp, mint válással, de Isten határozottan „ellenezte” a döntésemet. Eszembe juttatta, amit Jézus a tanítványainak mondott: Mózes csak a szívük keménysége miatt engedte meg, hogy válólevelet adjanak a házastársuknak... Akárhogy is áll a helyzet, még ha bárki igazat is adna nekem, Istennek nem felel meg, ha kemény a szívem. A vele való kapcsolatot viszont sokkal többre értékeltem annál, minthogy saját büszkeségem miatt kockára tegyem.

Nehéz beszélgetés

Immár nem válási szándékkal, de elhatároztam, hogy beszélek Robival arról, hogyan is állnak köztünk a dolgok. Mindkettőnk számára nagyon nehéz beszélgetés volt. Akkorra magában már ő is eldöntötte, hogy lezárja a „másik” érzelmi kapcsolatot – mert harcai és tévedései között azért mégis Istent kereste, és meg tudta hozni a helyes döntést.

Ha bárki azt gondolná, hogy ezzel minden meg is oldódott – bizony téved. A döntéseink és az érzéseink nem mindig mozdulnak egyszerre. De ahogy tapasztaltam, a helyes döntés – kitartó munkával – alapja lehet az érzelmi helyreállásnak is.

Közénk sem tért vissza egycsapásra az a fajta szerelem és bizalom, mint amivel nekivágtunk az életnek. Eleinte a legjobb esetben is csak barátságot, felebaráti szeretetet tudtam érezni Robi iránt. És bár ő is „rávette” magát, hogy kitartson amellett, hogy valamikor engem választott, a tűz ettől még nem tért vissza a kapcsolatunkba.

Visszatalálni egymáshoz

Tudtam, csak Isten képes átvezetni bennünket ezen a kilátástalan helyzeten. De az volt a baj, hogy még imádkozni sem bírtam a férjemért. Legszívesebben újra és újra ezt kértem volna: mutasd meg neki, láttasd be vele! ...és hasonlókat. Ehelyett – meg kellett bocsátanom. Egyszer aztán ráéreztem, mit tudok Istennek tiszta szívemből kimondani: megköszöntem neki, hogy szereti a férjemet, hogy megváltotta, és azt kértem, teljesedjen be az életében mindaz, amit Ő tervezett el számára. Nagy előrelépés volt! Szó szerint megtört a jég, ami a szívemet borította.

Isten mindkettőnkben többféle eszközzel is munkálkodott. Házasságról szóló könyveket olvastunk, és időnként beszélgettünk róla. Amikor egy ismerős párterapeutával ültünk le együtt, a kérdéseire válaszolva sokkal többet megértettünk egymásról, mint amikor irányítás nélkül, kettesben próbáltunk megoldásokat keresni.

Folyamatos, kitartó imádságra pedig egy tapasztalt asszony tanácsa biztatott. Megtanultam áldást mondani a férjemre, ami érdekes módon engem is változtatott: a távolságtartás helyére lassanként bizalom és öröm költözött.

Azóta megértettem azt is, hogy bár Robival sok dologban egyetértünk, de nem ugyanolyanok vagyunk. Nem várhatom, hogy ugyanúgy érezzen, gondolkodjon, mint én – és engednem kell, hogy a saját válaszait saját maga találja meg.

A gyerekeink lassan felnőnek és kirepülnek itthonról. Hálás vagyok, hogy annak idején nem téptem szét, amit Isten egybeszerkesztett. Így most egymás iránti bizalomban, hűségben és szeretetben megerősödve, izgalommal és örömmel nézhetünk elé azoknak az éveknek, amelyeket kettesben fogunk majd tölteni.

Szabó-Kovács Bori

A cikk a 45. sz. Lydia magazinban jelent meg.(Minden jog fenntartva.)